Szemműtétem

Ehhez a bejegyzéshez abból a célból fogtam hozzá, hogy segíthessek azoknak, akik olyan műtét előtt állnak, melyen én nemrég átestem. Nem tudom jobb lett-e volna ha tudom mire számíthatok és tudom előre milyen hosszadalmas és körülményes lesz majd a gyógyulás. De azt állítom, hogy a műtét után rengeteg megválaszolatlan kérdés sorakozott bennem. Újra és újra hívtam a szemészetet, hogy megtudjam egy-egy tünet normálisnak tudható-e be. Szeretném hinni, hogy irományommal segíteni tudok azokon, akik hasonló előtt állnak.   

Minden egy balesettel kezdődött. 

Gyengébbik szememet baleset érte egy hétvégén. A felettem lévő polcról alvás közben magamra rántottam a töltőn lévő telefonomat, ami nem kis magasságból és erővel a szemgolyómra esett, nagyon megütve azt. A fájdalom viszonylag rövid időn belül elmúlt, ám valami sokkal aggasztóbb tünet váltotta fel: villámlátás. Tudva, hogy ez jót nem jelenthet, azonnal az ügyeletre rohantunk. Ott körültekintően kivizsgáltak és megállapították, hogy az ideghártyám nem vált le, de elképzelhető, hogy az üvegtesti hártya „rosszalkodik”. Megtudtam, hogy ez a hártya a retina előtt helyezkedik el és ha bizonyos részeken megszűnik a tapadása a retinával, a még illeszkedő szakaszokon rángathatja azt, ezzel ingerelve az ideghártyát. És a fő problémája ennek, hogy ezzel a húzogatással retinaleválást eredményezhet. Visszahívtak szakrendelésre.

         A baleset estéjén már nem láttam villámokat, de nagy számú úszkáló üvegtesti homály jelent meg a látóteremben. Aggasztott, hogy ezek talán meg is maradnak, mert sok esetben még az orvosok sem tudnak mit tenni vagy tanácsolni ellenük. Zavarták a látásomat, a komfortérzetemet, a tanulásomat, de örültem annak, hogy a retinám legalább a helyén van. Azzal távoztam a szakrendelésről, hogy a legközelebbi alkalommal lézerrel a biztonság kedvéért megerősítik majd a retinám. Időpontot is kaptam. Sajnos azonban a kitűzött nap előtt mennem kellett…

         Egy egyetemi gyakorlatom során nagyon megerőltettem a szemem. Olyan feladatot kellett elvégezni, ami még az ép látású társaim szemét is megterhelte… hát még az enyém. Pár órával később már jelentkezett is a látótérkiesés. A bal oldali periférián fekete félkör takarta ki a látóterem. Így telt el a hétvégém arra várva, hogy szakrendelésre mehessek amint tudok.

         Hétfőn aztán megkaptam a szörnyű hírt: a korábban megütött szemem retinája egy részen patkó alakban leszakadt. Műteni kell, mégpedig az ilyet nem lehet halogatni. Nem volt más választásom, mint beleegyezni. Kértem, hogy akár már holnap operáljanak meg, noha könnyek között és remegő ajkakkal tudtam csak kimondani a szavakat. Az ambulanciáról a háziorvoshoz mentem. Ő állította ki a papírokat arról, hogy műthető vagyok. Amiket a beavatkozásról dióhéjban elmondtak, az nagyon rémítő volt. És ennyi pont elégnek is bizonyult. Nem mertem a neten bővebben utána olvasni és ezt a műtét előtt nem is tanácsolom senkinek.

         Az előző napi nehéz lelkiállapotom után, másnap már csak azért vártam a műtétet oly lelkesen és már csak azért gyorsítottam volna fel az eseményeket, hogy a leválás ne legyen nagyobb, jobb esélyekkel induljak a gyógyulásra. A kapott nyugtatónak (én buta) csak a felét vettem be, bár ha az egészet veszem, lehet az sem csillapítja agyam zakatolását. 

A műtőben érzéstelenítő injekcióval kezdődött minden. Annyit tudtam, hogy kellemetlen érzés lesz (bár vallom, hogy minden ki lehet bírni legalább egyszer), no de ez szörnyű volt. A fecskendő tartalmát a szemgolyó mögé injektálják be, így az elkezdi feszíteni a golyót. El lehet képzelni… teljes testemben megfeszültem a fájdalomtól.

         A műtét során eltávolították az üvegtestemet (így az úszkáló homályoktól is megszabadítottak). SF-6 gázt töltöttek a golyómba, valamint lézerrel megerősítették az ideghártyát. Míg a szürkehályog műtétről a velem egy kórteremben lévő nénik nagyon hamar kijöttek, én vagy háromnegyed óráig is bent voltam, mely éber állapotban a végtelenségnek tűnt. Fejtetőmig le voltam takarva a műtőasztalon. Az orromon kaptam az oxigént. Hogy a szememhez mivel és hogyan nyúltak nem tudom, de nem is mertem megtudni. Elég volt az érzés. A szúrások kellemetlenek voltak és a legutolsó tette fel a pontot az i-re. Ekkor már valami hangot is hallattam… De természetesen ki lehet bírni. Főként úgy, ha az ember nem tudja mire számíthat, a műtőasztalon meg sem mert mozdulni (persze nem is szabad).

         Hányinger, émelygés és a felgyülemlett félelem. Ezeket éreztem mikor felültettek. A szememet már lefedték, műanyag védőt is kaptam rá. Elmondták, hogy ezután LEGALÁBB két hétig nem feküdhetek a hátamon, a fejemet pedig folyamatosan lógatnom kell. Amikor kikísértek, arccal előre a párnára feküdtem és próbáltam feldolgozni a történteket. Ez az egész nagyon felborított mindent. Ráadásul azt sem tudhattam előre, mikor zökkenhetek vissza a megszokott kerékvágásba.

Türelem és bizakodás! Ez a két legfontosabb kulcsszó, de egyben a két legnehezebben betartható dolog egy ilyen műtét után. Olyan beavatkozás ez, melynek a sikerességét nehéz azonnal megmondani. Míg a gáz nem szívódik fel, nem látszik a mögötte lévő retina. A gáz arra szolgál, hogy visszanyomja az ideghártyát az azt ellátó érhártyához. A gáz miatt kell a fejlógatást is szigorúan betartani és addig abba se hagyni míg az fel nem szívódik.

         Éjszaka semmit sem aludtam. A kórházban nagyon kedvesek voltak az orvosok és a nővérek is, de a magatehetetlenségemen semmi sem segített. Az ágyon lehetetlennek tűnt úgy helyezkednem, hogy a fejem egyenesen a lepedőt nézze. Vagy a homlokomat nyomtam vagy az állcsontomat annyira, hogy fel kellett ülnöm. Kérdeztem, hogy normális-e a fájdalomcsillapítók után érzett fájdalom? Igen. Ez egy nagyon komoly beavatkozás. Sok mindent bolygattak meg. Még varratokat is tettek a szemembe. Szóval normális a fájdalom.

         Másnap hazaengedtek. Kis vagyont fizettem a patikában a gyógyszerekért, de mindezeket nagyon fontos volt megvenni és úgy alkalmazni, ahogy előírták. A recepteken két szemcsepp és egy szemkrém szerepelt, valamint tabletták. Ezeket egyedül nem tudtam volna használni. Azt senki sem tudtam megmondani mikor tér majd vissza a látásom. Műtét után a sötétség volt a legrosszabb, rosszabb a fájdalomnál is. Éreztem, hogy nyitva a szemem, de nem láttam semmit…

A szemgolyóm a műtét után nagyon bevérzett volt. Még a szivárványhártyámon is akadt egy vérpaca. Egy hét után szürke pöttyök tűntek fel a fehér részen. Úgy lettek egyre láthatóbbak, ahogy tűnt el a pirosság. Ezek a foltok a maguktól (szép lassan) felszívódó varratok voltak, mint kiderült. A szemhéjam gyakran dagad meg (még most is). Napközben szebb, de reggel és estefelé behurkásodott (ahogy én nevezem). A kötést a műtét másnapján már levették. Nehéz volt betartani, de azt mondták nyitogassam a szemem, hogy oxigént kaphasson.

         Egy hétig a látásomban semmi változást nem tapasztaltam. Éppen csak, hogy a sötétséget a világosságtól meg tudtam különböztetni és ha hevesen kalimpáltam a kezemmel érzékeltem némi mozgást. Az első hét után 1-2 nappal kezdett feltűnni, hogy mintha a szemem kezdené érzékelni a színeket. A feketeséget világosság váltotta fel, melynek közepén nagy fekete kör foglalt helyet (ez volt a gázbuborék). Azt mondták, hogy látni fogom, ahogy a buborék fokozatosan kisebbedik, majd eltűnik. Továbbra is homályos volt minden, mintha párás tükrön keresztül próbálnék átnézni, de ahogy jöttek vissza a formák, úgy lettem egyre jobbkedvű és bizakodóbb.

         A gázbuborék két hét három nap után tűnt el teljesen. Napról napra kisebbedet, s a végére már éppen csak gombostűfej nagyságúnak tűnt a látóteremben. Aztán egyszer csak nem láttam már. A homályosság még mindig megvan. A korábbi látás visszaállásához hónapok is kellhetnek.

Most azt várom, hogy a látásom tovább javuljon és az összes varrat felszívódjon a szememben. Furcsa több mint két hét után újra felemelni a fejem. A kedvem határozottan jobb az elmúlt napokban és már több mindent is tudok csinálni mint eddig, de azért csak óvatosan. Nem erőltethetem meg a szemem és magamat sem. Aki ilyen előtt áll, annak nagy segítséget fog nyújtani, ha lesz mellett valaki, aki gondját viselheti, intézi a napi többszöri cseppentéseket és lelkileg támogatja. Nálam ezt a szerepet a Párom töltötte/tölti be. Ő volt mellettem a kórházban és Ő viseli gondomat mióta megműtöttek.

        

                  A neten sok komplikációt lehet olvasni, ami rémisztő, de nem szabad gondolni ilyenekre! Minden szem más és más, mindenki máshogy és más ütemben gyógyul. Abból jó biztosan nem sülhet ki, ha valaki az agyába negatív gondolatokat ültet. Türelmesnek lenni nagyon nehéz (tapasztalat), de úgy sincs más választás, így értelmetlen lázadni ellene. A kétségbeesés csak depressziót szül az pedig gátolja a gyógyulást. A legfontosabb egy ilyen műtét után, hogy ne veszítsük el a hitünket abban, hogy minden rendben lesz!

Mojó

Szösszenet arról, hogy miért is érdemes patkányt tartani házikedvencnek

Sokan viszolyognak már a patkány szó hallatán is, de ennek a bejegyzésnek a láttán remélem sokaknak sikerül megváltoztatnom a véleményét erről az igenis szerethető állatról.

Számos rágcsálót tartottam. A deguk elvesztése után döntöttem úgy, meglepem magam egy patkánnyal. Mikor az állatkereskedésbe elkezdtem nézegetni és válogatni az üvegben tolongó példányok között furán méregettek az eladók. Gondlom azt hihették, hogy eledelnek viszem valami jó nagy kígyónak, s ha így van, minek válogatok. Aztán megemlítettem, hogy kiskedvenc lesz. No erre úgy megörültek, hogy felajánlották kettőt is adnak egy áráért, csak vigyek belőle, mert ők is szeretik ezeket az állatkákat és sajnálják, hogy a legtöbb kajaként végzi. Végül mégis egy mellett maradtam. Egy szürkésfehér hímet választottam ki. Kilyukasztott műanyag dobozba tették, de én már akkor levettem a tetejét, mikor kiértem a kereskedésből. És csodák csodájára ez a tüneményes jószág nem ugrott ki, még csak meg sem próbált kimászni. Már az első perctől kezesbárányka volt.

Egész életében (leszámítva az első pár hetet, mikor még picike volt) egy háromszintes  ketrecben lakott, melyben bőven akadt helye mászkálni, de minden nap szabadon is hagytam rohangászni. Téved, aki azt gondolja, hogy a patkány büdös. Tulajdonképpen minden állat büdös, ha nincs rendszeresen és rendesen kitakarítva a lakrésze. Maga az állat is csak akkor szagos, ha nem tiszta a helye, amiben fekszik. De én erre minden állatomnál nagyon odafigyeltem.

A legszelídebb állatkáim közé tartozott, rágcsálók közül pedig a legokosabb volt. Hallgatott a nevére, s mikor hazaérkeztem, kiskutyaként fel le mászkált a helyén. Mindig az az érzésem volt, hogy engem üdvözöl. A tenyeremből nyalogatta a tejet, imádta ha simogatom, mindig engedte, hogy megfogjam. Egyetlen egyszer sem harapott meg (nem úgy mint a hörcsögök), még akkor sem ha rácson keresztül dugtam be az ujjam hozzá.

Aki úgy érzi gondos gazdi tudna lenni, az semmiképpen ne hagyja ki az életéből azt az örömöt, hogy kisállatról gondoskodhat. Aki pedig igazi személyiségre vágyik: patkányt szerezzen be. 

Mojó meghatározó állatka volt az életemben. Sosem fogom őt elfelejteni és bízom abban, hogy hamarosan egyre több állatszerető ember tapasztalja meg, milyen örömteli dolog is patkányt tartani. 

Végül egy videó Mojóról: 

Egy madár az emberek között

Leena Krohn – Emberruhában (Városi történet)

Aki a kezébe veszi ezt a könyvet, készüljön fel egy nem mindennapi történetre.
Főhőse egy pelikán, aki megtanul beszélni, emberruhába bújik, operába megy, munkát keres, elsajátítja az olvasás és az írás tudományát és még barátokat is szerez magának. Hogy mindezt miért teszi? Megirigyli az emberi létet: azt, hogy az ember mindenfelé megél és mindenütt terjeszkedik a világban. Van két keze, amivel bármit megtehet és vannak járművei, amikkel bárhova eljuthat.

Felmerül a kérdés: hogy történhet ez meg, hogy nem veszik észre az emberek? A válasz egyszerű, de egyben elszomorító is. Az emberek csak azt vesznek észre, amit akarnak. A jó minőségű ruhákba, divatos darabokba bújt pelikán jól öltözött úrnak tűnik a szemükben. Furcsa alkatát, tollas testét, bőrlebenyes csőrét, úszóhártyás lábát pusztán csúfságnak tulajdonítják. Emil, ahogy a többi gyerek is, viszont meglátja a felszín alatt megbújó madarat.

A pelikán próbálja elfelejteni, hogy valaha állat volt. Abban reménykedik, hogy egyszer szárnyai helyett kezek nőnek és hogy minden tollát képes lesz elhullajtani. De vajon jó lenne ez számára? Ahogy egyre inkább belemerül az emberek világába, egyre több olyan dolgot is megtud, ami elszörnyülködteti. Előfizet újságra, de már az első lapszám után szörnyülködéstől eltorzult hangon utasítja a kihordót arra, hogy többé egy lapot se hozzon neki. Nehezen akarja elhinni, hogy az emberi lények, akik gyönyörű darabokat énekelnek az operában, elképesztő művészeti alkotásokat hoznak létre, mindenféle tudományterületen ismereteket halmoznak fel, képesek arra is, hogy tömegpusztító fegyvereket hozzanak létre.  

Érdekes kérdéseket vet fel a könyv, ahogy a lét értelmét is boncolgatja. Azt is megtudhatjuk, hogy a pelikán, míg állat volt halhatatlannak érezhette magát. Mit sem tudott időről, napokról, hetekről. Nem tervezett soha, nem gondolt soha arra, hogy mi lesz vele vagy a fiókáival. „Az állat örökkévaló, mert nem tudja, hogy meg kell halnia.”

Nem tudtam letenni! Csak ajánlani tudom!

Fülszöveg

"Egy kisfiú, Emil a bisztróban egy furcsa külsejű úrra lesz figyelmes, akinek hosszan előreugró álla van, feltűnően sápadt, s az újságját fordítva tartja. Mintha nem is ember volna, hanem egy óriási madár, mégpedig az a nagy fehér, amelyiknek olyan jellegzetes csőre van… Emil nem csalódott. A kávézó „úr” valóban madár, egy pelikán, akinek annyira megtetszik az emberek világa, hogy elhatározza, maga is emberré válik. Megfelelő ruházatra teszt szert, állást vállal az Operában, lakást bérel, barátokat szerez, megtanul írni, könyvtárba járni, s ott elmélyül a tudományok tanulmányozásába, sőt még az udvarlással is megpróbálkozik. Kettejük barátságát és kalandjait meséli el Leena Krohn nem mindennapi eseményekben bővelkedő regénye. A hazájában igen népszerű finn írónő regénye jóval több egy játékos ötletnél, izgalmasan, kamaszfejjel is jól követhető formában az emberi lét lényegét ragadja meg. Azt boncolgatja, vajon kibújhat-e valaki saját bőréből, elégedett, boldog lehet-e saját fajtája törvényeinek, lehetőségeinek, hagyományainak megtagadásával. Aki figyelmesen olvassa a könyvet, az Olajos György különös hangulatú rajzainak majd mindegyikében is találkozhat a pelikánnal."

Keresgéltem az interneten, hogy találok-e a témához illő képeket. Érdekesebb gyűjteményre bukkantam, mint sejtettem volna. Íme: 

Fashionably Dressed Animals Photographed by Miguel Vallinas:

https://www.google.hu/search?q=Fashionably+Dressed+Animals+Photographed+by+Miguel+Vallinas&rlz=1C1LDJZ_enHU498HU498&tbm=isch&tbo=u&source=univ&sa=X&ei=bL1IVJ_WCMWgyAOLkICIDw&ved=0CCgQsAQ&biw=1242&bih=545#facrc=_&imgdii=_&imgrc=uZ5YOyrV-EgyOM%253A%3B4zbPNSxBsrez9M%3Bhttp%253A%252F%252Fmedia-cache-ec0.pinimg.com%252F236x%252Ffc%252F14%252Fa9%252Ffc14a9df1436d43cf8ad3070f4ec5bbb.jpg%3Bhttp%253A%252F%252Fwww.pinterest.com%252Fpin%252F449445237784627016%252F%3B236%3B354

Jeges sziget

Mika Waltari egy hozzám különlegesen közel álló novellája a Jeges sziget. Rövidke történet. Olyan, amit az ember elkezd és pár óra múlva már le is tesz, de nem az a fajta, amelyiket ezzel együtt könnyel el is lehet felejteni.

Szereplőinek nevére nem derül fény, talán azért, mert annál „akik” sokkal fontosabb, amit gondolnak és éreznek. Egy fiatal nő és egy idősödő férfi találkozása egy ósdi faház bejárata előtt. Így indul a történet.

Egy megcsömörödött férfi, aki önként mondott le az élet mindennapi örömeiről, a családról és a boldogságról. És egy nő, akinek meg sem adattak ezek. Pusztán a betegség és gyengeség jutott neki osztályrészül. Nincs aki gondját viselje, nincs senkije akiből erőt meríthetne. Egyedüli vágya, hogy úgy írhasson a férfi festői munkásságáról, ahogy még senki sem tette őelőtte.

Ismeretségük nehezen indul. Első találkozásukkor is részeg a festő. Olyan ember, aki gorombává tettek az egyedül töltött évek és a sok alkohol. Egyedül a művészetet tartja még valamire, ezen kívül pedig nem tart igényt emberi kapcsolatokra. Festményeit valóságosabbnak gondolja magánál az életnél is. 

„Csak a művészet az igaz. A valóságból erőszakkal, kínnal lehasított szín és forma, ami több a valóságnál. Maradandó, hihetetlen, megsemmisítő.”

Jeges szigetnek nevezi a férfi azt a részét a világnak, melyben ő él. Körötte az óceán a többi embert, az emberi érzéseket, a valós világot, az igazi életet szimbolizálja, melyből ő kiszorult.

A nő kitartó. Tűri a csúnya beszédet, a durva kezek érintését, a piszkot és a bűzt, ami az elhagyott házban terjeng. Mindent elkövet azért, hogy egy kicsinyke közeledést csikarjon ki a férfiból, egy kicsit közelebb kerülhessen hozzá és többet megtudhasson róla.

A férfi eleinte teljes mértékben elzárkózik, majd az idő múlásával fontossá válik számára a nő. De nem tudják kimutatni érzelmüket egymásnak, mert egyikőjük sem tartja magát elég jónak. Kevesek a kimondott szavak ahhoz, hogy közelebb hozhassák őket és az idejük is fogytán, mert a nő nagyon beteg.

„A szavak a felszínen mozognak, mint az első körvonalak, amelyeket szénnel felvázolok a vászonra. Ezért annyira reménytelen a beszéd az emberek között.”

A novella a Finn elbeszélők című könyvben jelent meg. 

Egy gyerekkori dal

Katicabogár repült ma reggel az ablakomra és ez a pici bogár sok régi emléket idézett fel bennem. Eszembe jutott, hogy mennyi jó gyerekeknek való számot hallgattam (szalagos kazettáról) a húgaimmal annak idején és milyen sokat énekeltünk, játszottunk, rajzoltunk együtt...
A pici bogárról egy szám is eszembe jutott, melyet szintén énekeltünk. Egy kedves dal, mely most 23 évesen könnyeket csal a szemembe. 

"...odanézz mennyi minden él és gyönyörű szép!..."

Út a rejtély felfedezéséhez

"A szeretet Isten adománya, benne van a mindenségben és minden egyes homokszemcsében. Szeress minden levelet, Isten világosságának minden sugarát.
Szeresd az állatokat, szeresd a növényeket, szeress mindent. Ha mindent szeretsz, fel tudod fedezni a dolgokban az isteni rejtélyt. Amint egyszer felfedezted, napról napra jobban meg fogod érteni. Végül eljutsz odáig, hogy szeretetedben magadhoz öleled az egész világot."

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Őszbe haladván...

"Mi más a boldogság, mint a menekülő nap egy sugara a felhők résein át, a súlyos őszi égen, és mi más az élet, mint az árnyékok kisebbedése egy téli nap megdermedt haván?"



Volter Kilpi
(részlet a Vándor a jégen című elbeszélésből)