Jeges sziget

Mika Waltari egy hozzám különlegesen közel álló novellája a Jeges sziget. Rövidke történet. Olyan, amit az ember elkezd és pár óra múlva már le is tesz, de nem az a fajta, amelyiket ezzel együtt könnyel el is lehet felejteni.

Szereplőinek nevére nem derül fény, talán azért, mert annál „akik” sokkal fontosabb, amit gondolnak és éreznek. Egy fiatal nő és egy idősödő férfi találkozása egy ósdi faház bejárata előtt. Így indul a történet.

Egy megcsömörödött férfi, aki önként mondott le az élet mindennapi örömeiről, a családról és a boldogságról. És egy nő, akinek meg sem adattak ezek. Pusztán a betegség és gyengeség jutott neki osztályrészül. Nincs aki gondját viselje, nincs senkije akiből erőt meríthetne. Egyedüli vágya, hogy úgy írhasson a férfi festői munkásságáról, ahogy még senki sem tette őelőtte.

Ismeretségük nehezen indul. Első találkozásukkor is részeg a festő. Olyan ember, aki gorombává tettek az egyedül töltött évek és a sok alkohol. Egyedül a művészetet tartja még valamire, ezen kívül pedig nem tart igényt emberi kapcsolatokra. Festményeit valóságosabbnak gondolja magánál az életnél is. 

„Csak a művészet az igaz. A valóságból erőszakkal, kínnal lehasított szín és forma, ami több a valóságnál. Maradandó, hihetetlen, megsemmisítő.”

Jeges szigetnek nevezi a férfi azt a részét a világnak, melyben ő él. Körötte az óceán a többi embert, az emberi érzéseket, a valós világot, az igazi életet szimbolizálja, melyből ő kiszorult.

A nő kitartó. Tűri a csúnya beszédet, a durva kezek érintését, a piszkot és a bűzt, ami az elhagyott házban terjeng. Mindent elkövet azért, hogy egy kicsinyke közeledést csikarjon ki a férfiból, egy kicsit közelebb kerülhessen hozzá és többet megtudhasson róla.

A férfi eleinte teljes mértékben elzárkózik, majd az idő múlásával fontossá válik számára a nő. De nem tudják kimutatni érzelmüket egymásnak, mert egyikőjük sem tartja magát elég jónak. Kevesek a kimondott szavak ahhoz, hogy közelebb hozhassák őket és az idejük is fogytán, mert a nő nagyon beteg.

„A szavak a felszínen mozognak, mint az első körvonalak, amelyeket szénnel felvázolok a vászonra. Ezért annyira reménytelen a beszéd az emberek között.”

A novella a Finn elbeszélők című könyvben jelent meg.