Szemműtétem

Ehhez a bejegyzéshez abból a célból fogtam hozzá, hogy segíthessek azoknak, akik olyan műtét előtt állnak, melyen én nemrég átestem. Nem tudom jobb lett-e volna ha tudom mire számíthatok és tudom előre milyen hosszadalmas és körülményes lesz majd a gyógyulás. De azt állítom, hogy a műtét után rengeteg megválaszolatlan kérdés sorakozott bennem. Újra és újra hívtam a szemészetet, hogy megtudjam egy-egy tünet normálisnak tudható-e be. Szeretném hinni, hogy irományommal segíteni tudok azokon, akik hasonló előtt állnak.   

Minden egy balesettel kezdődött. 

Gyengébbik szememet baleset érte egy hétvégén. A felettem lévő polcról alvás közben magamra rántottam a töltőn lévő telefonomat, ami nem kis magasságból és erővel a szemgolyómra esett, nagyon megütve azt. A fájdalom viszonylag rövid időn belül elmúlt, ám valami sokkal aggasztóbb tünet váltotta fel: villámlátás. Tudva, hogy ez jót nem jelenthet, azonnal az ügyeletre rohantunk. Ott körültekintően kivizsgáltak és megállapították, hogy az ideghártyám nem vált le, de elképzelhető, hogy az üvegtesti hártya „rosszalkodik”. Megtudtam, hogy ez a hártya a retina előtt helyezkedik el és ha bizonyos részeken megszűnik a tapadása a retinával, a még illeszkedő szakaszokon rángathatja azt, ezzel ingerelve az ideghártyát. És a fő problémája ennek, hogy ezzel a húzogatással retinaleválást eredményezhet. Visszahívtak szakrendelésre.

         A baleset estéjén már nem láttam villámokat, de nagy számú úszkáló üvegtesti homály jelent meg a látóteremben. Aggasztott, hogy ezek talán meg is maradnak, mert sok esetben még az orvosok sem tudnak mit tenni vagy tanácsolni ellenük. Zavarták a látásomat, a komfortérzetemet, a tanulásomat, de örültem annak, hogy a retinám legalább a helyén van. Azzal távoztam a szakrendelésről, hogy a legközelebbi alkalommal lézerrel a biztonság kedvéért megerősítik majd a retinám. Időpontot is kaptam. Sajnos azonban a kitűzött nap előtt mennem kellett…

         Egy egyetemi gyakorlatom során nagyon megerőltettem a szemem. Olyan feladatot kellett elvégezni, ami még az ép látású társaim szemét is megterhelte… hát még az enyém. Pár órával később már jelentkezett is a látótérkiesés. A bal oldali periférián fekete félkör takarta ki a látóterem. Így telt el a hétvégém arra várva, hogy szakrendelésre mehessek amint tudok.

         Hétfőn aztán megkaptam a szörnyű hírt: a korábban megütött szemem retinája egy részen patkó alakban leszakadt. Műteni kell, mégpedig az ilyet nem lehet halogatni. Nem volt más választásom, mint beleegyezni. Kértem, hogy akár már holnap operáljanak meg, noha könnyek között és remegő ajkakkal tudtam csak kimondani a szavakat. Az ambulanciáról a háziorvoshoz mentem. Ő állította ki a papírokat arról, hogy műthető vagyok. Amiket a beavatkozásról dióhéjban elmondtak, az nagyon rémítő volt. És ennyi pont elégnek is bizonyult. Nem mertem a neten bővebben utána olvasni és ezt a műtét előtt nem is tanácsolom senkinek.

         Az előző napi nehéz lelkiállapotom után, másnap már csak azért vártam a műtétet oly lelkesen és már csak azért gyorsítottam volna fel az eseményeket, hogy a leválás ne legyen nagyobb, jobb esélyekkel induljak a gyógyulásra. A kapott nyugtatónak (én buta) csak a felét vettem be, bár ha az egészet veszem, lehet az sem csillapítja agyam zakatolását. 

A műtőben érzéstelenítő injekcióval kezdődött minden. Annyit tudtam, hogy kellemetlen érzés lesz (bár vallom, hogy minden ki lehet bírni legalább egyszer), no de ez szörnyű volt. A fecskendő tartalmát a szemgolyó mögé injektálják be, így az elkezdi feszíteni a golyót. El lehet képzelni… teljes testemben megfeszültem a fájdalomtól.

         A műtét során eltávolították az üvegtestemet (így az úszkáló homályoktól is megszabadítottak). SF-6 gázt töltöttek a golyómba, valamint lézerrel megerősítették az ideghártyát. Míg a szürkehályog műtétről a velem egy kórteremben lévő nénik nagyon hamar kijöttek, én vagy háromnegyed óráig is bent voltam, mely éber állapotban a végtelenségnek tűnt. Fejtetőmig le voltam takarva a műtőasztalon. Az orromon kaptam az oxigént. Hogy a szememhez mivel és hogyan nyúltak nem tudom, de nem is mertem megtudni. Elég volt az érzés. A szúrások kellemetlenek voltak és a legutolsó tette fel a pontot az i-re. Ekkor már valami hangot is hallattam… De természetesen ki lehet bírni. Főként úgy, ha az ember nem tudja mire számíthat, a műtőasztalon meg sem mert mozdulni (persze nem is szabad).

         Hányinger, émelygés és a felgyülemlett félelem. Ezeket éreztem mikor felültettek. A szememet már lefedték, műanyag védőt is kaptam rá. Elmondták, hogy ezután LEGALÁBB két hétig nem feküdhetek a hátamon, a fejemet pedig folyamatosan lógatnom kell. Amikor kikísértek, arccal előre a párnára feküdtem és próbáltam feldolgozni a történteket. Ez az egész nagyon felborított mindent. Ráadásul azt sem tudhattam előre, mikor zökkenhetek vissza a megszokott kerékvágásba.

Türelem és bizakodás! Ez a két legfontosabb kulcsszó, de egyben a két legnehezebben betartható dolog egy ilyen műtét után. Olyan beavatkozás ez, melynek a sikerességét nehéz azonnal megmondani. Míg a gáz nem szívódik fel, nem látszik a mögötte lévő retina. A gáz arra szolgál, hogy visszanyomja az ideghártyát az azt ellátó érhártyához. A gáz miatt kell a fejlógatást is szigorúan betartani és addig abba se hagyni míg az fel nem szívódik.

         Éjszaka semmit sem aludtam. A kórházban nagyon kedvesek voltak az orvosok és a nővérek is, de a magatehetetlenségemen semmi sem segített. Az ágyon lehetetlennek tűnt úgy helyezkednem, hogy a fejem egyenesen a lepedőt nézze. Vagy a homlokomat nyomtam vagy az állcsontomat annyira, hogy fel kellett ülnöm. Kérdeztem, hogy normális-e a fájdalomcsillapítók után érzett fájdalom? Igen. Ez egy nagyon komoly beavatkozás. Sok mindent bolygattak meg. Még varratokat is tettek a szemembe. Szóval normális a fájdalom.

         Másnap hazaengedtek. Kis vagyont fizettem a patikában a gyógyszerekért, de mindezeket nagyon fontos volt megvenni és úgy alkalmazni, ahogy előírták. A recepteken két szemcsepp és egy szemkrém szerepelt, valamint tabletták. Ezeket egyedül nem tudtam volna használni. Azt senki sem tudtam megmondani mikor tér majd vissza a látásom. Műtét után a sötétség volt a legrosszabb, rosszabb a fájdalomnál is. Éreztem, hogy nyitva a szemem, de nem láttam semmit…

A szemgolyóm a műtét után nagyon bevérzett volt. Még a szivárványhártyámon is akadt egy vérpaca. Egy hét után szürke pöttyök tűntek fel a fehér részen. Úgy lettek egyre láthatóbbak, ahogy tűnt el a pirosság. Ezek a foltok a maguktól (szép lassan) felszívódó varratok voltak, mint kiderült. A szemhéjam gyakran dagad meg (még most is). Napközben szebb, de reggel és estefelé behurkásodott (ahogy én nevezem). A kötést a műtét másnapján már levették. Nehéz volt betartani, de azt mondták nyitogassam a szemem, hogy oxigént kaphasson.

         Egy hétig a látásomban semmi változást nem tapasztaltam. Éppen csak, hogy a sötétséget a világosságtól meg tudtam különböztetni és ha hevesen kalimpáltam a kezemmel érzékeltem némi mozgást. Az első hét után 1-2 nappal kezdett feltűnni, hogy mintha a szemem kezdené érzékelni a színeket. A feketeséget világosság váltotta fel, melynek közepén nagy fekete kör foglalt helyet (ez volt a gázbuborék). Azt mondták, hogy látni fogom, ahogy a buborék fokozatosan kisebbedik, majd eltűnik. Továbbra is homályos volt minden, mintha párás tükrön keresztül próbálnék átnézni, de ahogy jöttek vissza a formák, úgy lettem egyre jobbkedvű és bizakodóbb.

         A gázbuborék két hét három nap után tűnt el teljesen. Napról napra kisebbedet, s a végére már éppen csak gombostűfej nagyságúnak tűnt a látóteremben. Aztán egyszer csak nem láttam már. A homályosság még mindig megvan. A korábbi látás visszaállásához hónapok is kellhetnek.

Most azt várom, hogy a látásom tovább javuljon és az összes varrat felszívódjon a szememben. Furcsa több mint két hét után újra felemelni a fejem. A kedvem határozottan jobb az elmúlt napokban és már több mindent is tudok csinálni mint eddig, de azért csak óvatosan. Nem erőltethetem meg a szemem és magamat sem. Aki ilyen előtt áll, annak nagy segítséget fog nyújtani, ha lesz mellett valaki, aki gondját viselheti, intézi a napi többszöri cseppentéseket és lelkileg támogatja. Nálam ezt a szerepet a Párom töltötte/tölti be. Ő volt mellettem a kórházban és Ő viseli gondomat mióta megműtöttek.

        

                  A neten sok komplikációt lehet olvasni, ami rémisztő, de nem szabad gondolni ilyenekre! Minden szem más és más, mindenki máshogy és más ütemben gyógyul. Abból jó biztosan nem sülhet ki, ha valaki az agyába negatív gondolatokat ültet. Türelmesnek lenni nagyon nehéz (tapasztalat), de úgy sincs más választás, így értelmetlen lázadni ellene. A kétségbeesés csak depressziót szül az pedig gátolja a gyógyulást. A legfontosabb egy ilyen műtét után, hogy ne veszítsük el a hitünket abban, hogy minden rendben lesz!